|
Süntestvérek története
Egy júniusi délutánon a szomszédból folyamatos kutyacsaholást hallottam. Mindjárt gondoltam, hogy sünt talált a vadászeb. Jó vastag kesztyűvel felszerelkezve átmentem és a sűrű avarban száraz gallyak között megtaláltam a rémült süngombolyagot. Hazavittem és a kertemben elengedtem. Aznap este a kutyás szomszéd szólt, hogy nem szeretnék-e 5 süngyereket. (A szomszédaim jól tudják, hogy erre nem tudok nemet mondani.) Kiderült, hogy én szamár, nem vettem észre, hogy az avarban ott lapultak a kicsik. Nagyon mérges voltam magamra, és rettentő lelkiismeret furdalásom lett, hogy a mamát elhoztam. Persze nem tehettem mást a kutya miatt. Keresni kezdtem, hátha megtalálom. De sajnos valahol átbújt a kerítés alatt és elment. Este viszont megjelent az elhagyott fészeknél. Mivel megkértem a szomszédomat, hogy figyelje este a sünmamát, így sikerült őt megfogni. Oda tettem a kicsikhez. Azt a látványt soha nem fogom elfelejteni. Ahogy a mama hívta magához a kicsiket és azok mint a kiscicák, odakúsztak a finom tejet adó mamához. Lett is nagy cuppogás. Nagyon boldog voltam. De másnap reggel persze a kicsik egyedül voltak, hiszen a mama vadászni ment és sajnos nem is jött vissza. Minden este figyeltem az avarzörgést, hátha meghallom, de hiába. Mindez milyen békésen végződhetett volna, ha nem kutyás kertben vert volna tanyát a sün.
Tehát volt öt süngyerekem. Sokféle elárvult állatkölyköt és madárfiókát neveltem már fel, de sünt még nem. Mit tegyek? Az internet segítségével szerencsére találtam egy lelkes sünbarátot, aki készségesen segített és felvilágosított a teendőkről. Beszereztem a szükséges táplálékot. Először is a kiscicáknak való tápszert. Nagyon izgatott voltam, hogyan fogják elfogadni az eleséget. A tápszerhez volt külön cumis üveg, amivel könnyedén lehetett etetni őket. Az első etetés megint egy olyan élmény volt számomra, ami felejthetetlen. Ahogy oda bújtak hozzám és a lábukkal ugyanúgy "dagasztottak", ahogyan az anyjuknál szokták, megható volt.
Mindez három hete történt, most már kb. 6 hetesek. Már nagy csibészek, mindegyik egy külön egyéniség. A legnagyobb egy szabaduló művész, folyamatosan azon munkálkodik, hogy hogyan tudna megszökni. A legkisebb, ő Aladár (Csukás István meséje után) akit mindig kitúrnak a többiek az etetőtálból. De már vissza puffog, ha a tesók tolakszanak. Most már sok mindent kapnak a tápszer mellé (mert azért az a kedvenc marad), kölyök macskának való száraz tápot, csirkehúsos tápot, főtt és nyers zöldséget, kemény tojást és néha gyümölcsöt. És persze vizet, ami mindig ott kell hogy legyen mellettük.
Arra nem is akarok gondolni, hogy milyen érzés lesz elengedni őket. Nagyon fognak hiányozni, de a természetben lesz nekik igazán jó. Remélem nagyra nőnek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
